Nonstop hála

Normális, hogy a nehéz időkben erőltetem a hálaadást? 

Általánosságban elmondható rólam, hogy hálás természetű vagyok. Nem végletesen. Nem azon a tenyérbemászó módon, amikor már túlzásba esve, hálálkodom minden időpillanatban, mindenért (is). 

Hiszek abban, hogy tudatosítanunk kell magunkban, hogy minden boldogság, ami körülvesz bennünket, ami az életünk része, az múlandó (mint minden) – ezért pedig örülnünk kell, hogy a jelenünkben az életünk része az egészségünk/a szeretteink egészsége/a boldog párkapcsolatunk/a szép ingatlanunk, amit saját kezüleg csinosítottunk…stb.

Normális élethelyzetben, a hétköznapokban viszont nem ez jár a fejünkben. Jellemzően – sajnos – akkor döbbenünk rá, hogy mink volt, amikor már elvesztettük. Ezért kellene a lehető leggyakrabban a saját eszünkbe juttatni, hogy miért lehetünk éppen most hálásak. 

De most nem ezt a klisét szeretném körüljárni.

Hetek óta küzdöm át magam a nehéz élethelyezeten, amit a Szakítás az Igazival okozott. Minden nap kemény melóm van benne, hogy ne húzzon le a negatív életérzés. Eltökélten, tudatosan forgatom át a semmiből jövő szomorú, vagy fájó gondolataimat egy hasznosabb, tanulságosabb képpé. 

És itt jön a képbe a hála. 

Röptükben kapom el a gondolataimat, és – mint egy bumeráng – fordítom is vissza őket abba az irányba, ahol mindenért hálás vagyok, amit ettől a kapcsolattól kaptam. Nagyon sok mindenért köszönettel tartozom az Életnek, hogy mindezt megélhettem, és bár ez a széria most véget ért, nem kell, hogy az ebben az időben érzett boldogságom is feledésbe merüljön. 

És van még itt még valami. 

Bármikor rámszakad egy depresszív gondolat, realizálom magamban, hogy a helyzetem egyáltalán nem olyan siralmas. Hogy a Világ tele van Túlélőkkel, akik sokkal rosszabb helyzetből álltak fel, vagy állnak fel minden egyes nap, miközben küzdenek a saját problémáikkal. Hogy nekem mennyi minden boldogásom van még. Ezekben a pillanatokban is. Hálát érzek azért, amim van. Mindenért. 

Ez az élethelyzet is az enyém, a maga nehézségeivel. És igen, ezért is hálás vagyok. Egyrészt sokkal rosszabb is lehetne, másrészt folyamatosan tanulok, és ismerem meg önmagam, miközben lépésről lépésre haladok előre az ismeretlen Jövőmbe. 

Amikor az elmére száll egy sötét gondolati felhő, a tudatos hála érzete az, ami újra előcsalja a napfényt. 

Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!

Nagyon köszönöm!