Mennyire kéne elengednem az irányítást a saját életem felett ahhoz, hogy boldog lehessek?
Miért generálok magamnak csalódásokat?
Korábban írtam, hogy egy boldogabb élet titka lehet az Elvárások nélküli élet. Hogy a céljaink megtartása mellett, el Kell, hogy engedjük görcsös elvárásainkat az élettől, magunktól. Minél többet gondolkozom jelenlegi helyzetemben azon, hogy miért megy nehezen az elengedés, az elválás az Igazitól – annál nyilvánvalóbb, hogy túlterveztem az életem. Túltervezem most is, és mindig.
Jelen pillanatban, a szakítás után, egy olyan – számomra kényelmetlen, és fájóan üres – helyzetbe vagyok csöppenve, amit nem hogy nem képzeltem el korábban, de teljesen az ellenkezőjét vizualizáltam nap, mint nap.
Amiről azt gondoltam akkor, hogy rózsaszínen hullámzó álomképek, azok bizony masszívan berögzült tervekké váltak idővel.
Nekem soha nem mondta senki gyerekként, hogy ne merjek álmodozni, hogy szálljak le a földre. Én mindig a legjobbakat reméltem (és remélem most is). Mindig egy pozitív jövőképet álmodtam meg magamnak – legyen szó itt csodálatos párkapcsolatról, vagy arról, hogy hiába későn ért véget a mozi, még pont el fogom érni az utolsó buszt.
Nem tudom, hogy ez az alapvetően optimista hozzáállás, ez a tiszta álmodozás mikor csapott át a nagyon is emberi tervezésbe. És Elvárásokba. Úgy sejtem valamikor a felnőtté szürkülés hajnalán. Amikor már nem játékosan vesszük tudomásul, hogy bizony az utolsó busz elment, hanem személyes kudarcként éljük meg. És ez baj! Itt kezdődik a túltervezés, a feleslegesen elszenvedett csalódások.
Ezekben a napokban két konkrétan megfogalmazható ok miatt vagyok magam alatt:
- Nem úgy alakult a kapcsolatom, ahogy gondoltam, hogy fog (=Örökké együtt szeretetben ott, ahol földet ér a Szivárvány)
- Jelenleg egy olyan helyzetben vagyok, amin látszólag nem tudok változtatni, legalábbis arra nem, amerre most szeretném (=Visszafelé)
És mind a kettő ugyanabból a hibás szemléletmódból táplálkozik:
Elhiszem, hogy mindent irányítani tudok az életemben, elhiszem, hogy amit elterveztem, az úgy lesz.
Amikor az Elvárások nélküli életről írtam, akkor is ezt a gondolatot jártam körül, de akkor a jövőbe tekintve. Eljátszva a lehetőséggel, hogy mennyivel szebb jövő elé néznénk, ha senki irányába (így magunkkal szemben sem) támasztanánk elvárásokat. Most viszont kézzel foghatónak érzem, hogy én eddig ezt nagyon rosszul csináltam.
Pedig voltak arra utaló jelek, hogy spontánabbnak kéne lennem: Emlékszem néhány összezördülésre az Igazival amiatt, mert én kitaláltam valami – számomra teljesen evidens és nem tervnek minősülő – programot (pl. közös vacsora otthon 7-kor), és Neki közbejött valami – számomra kevésbé fontos, mint a közös vacsoránk.
Ismerős?
Úgy vettem észre, hogy az ilyesmi népbetegség – és itt a “nép” alatt főleg a Nőket értem. Ugyanis amit nagyzolva, kliséként szoktunk emlegetni, hogy “A férfiak olyan egyszerűek” – az Pont a spontaneitásukra vonatkozik. (Természetesen most a nagy átlagról beszélek, kivételek mindenhol vannak). Rájuk kevésbé jellemző a túlgondolkozás, túltervezés. Ők csak úgy vannak. És ezt most a lehető legkevésbé negatív értelemben mondom. Sőt, még tervezgetnek is, és összefüggésekről is gondolkoznak – csak (úgy tűnik) jóval kevesebbet, mint mi, Nők.
Van ez a mondás, hogy
“Reméld a legjobbat, készülj fel a legrosszabbra!”
Szerintem ne! Csak Legyél! Irányba állva a Céljaid felé, de ne vedd magától értetődőnek, hogy pontosan úgy fognak alakulni a dolgok, ahogy szeretnéd.
Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!
Nagyon köszönöm!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: