Minden nap sírok

Túl érzékeny vagyok? Azaz túlérzékeny? Valószínűleg. De vajon ez átok, vagy áldás?

Ezer féle sírás létezik. A két legalapvetőbbet szerintem mindenki ismeri:

• sírunk, mert szomorúak vagyunk
• sírunk boldogságunkban, vagy mert meghatódtunk

Legtöbben ebből a két okból potyogtatnak könnyeket. És vagyunk mi, túlérzékenyek, akik ezeknek a legárnyaltabb verziói miatt, és akár extrém helyzetben∗  is elsírják magukat.

(∗ Az Igazival többször előfordult, hogy szerelmeskedés után is elpityeredtem örömömben – köszi hormonok!)

Félreértés ne essék! A legtöbbször nem hangos zokogást kell elképzelni (bár az is előfordul). A csöndes könnyek a jellemzőbbek.

Most, hogy egy szakítás legfájdalmasabb első heteiben járok, még többet sírok. Ez természetes. De a sírásaim természete most is ezer féle:

Sírok, mert hiányzik. Sírok, mert többet már nem ölelhetem ugyanúgy. Sírok, mert hálás vagyok a családomért/szeretteimért. Sírok, mert nem látom tisztán a jövőmet. Sírok, mert annyira szépen váltunk el. Sírok üres fejjel, gondolatoktól teljesen mentesen. Sírok, mert gyönyörű a naplemente – és szeretném megosztani Vele. Sírok, mert érzem, hogy a lelkem már szakad el Tőle. Sírok, mert megkönnyebbülök egy kiadós nevetés után.

Leírva egy kicsit “nehezen kezelhetőnek” tűnik a helyzet. Még saját magam számára is, nem hogy a környezetem számára.

Valójában a környezetem egy részéről nem is tud, a másik részét pedig nagyon megértően kezeli. Az esetek többségében tudják, hogy ez csak egy – általában rövid – érzelemhullám, ami átvonul rajtam, és többnyire egyedül átvészelem.

Magamnak viszont mindig ott vagyok. Minden egyes könnycseppemnél ott vagyok. 

Elmorzsolom a magányos cseppet a buszon, mikor kifelé nézek a repce mező mögött lebukó Nap irányába – és arra gondolok, bárcsak Vele élhetném ezt át. Hagyom patakokban lefolyni az arcomon, mikor egy filmben elpusztul a család kutyája.

Az, hogy hogyan élem meg ezeket a pillanatokat, mindig más, de mindig ugyanaz a tudatalatti gondolat leng körül:

“Tényleg ennyire érzékeny vagyok?” — Igen. Az vagyok.

De nem érzem átoknak, hiszen Ez teszi lehetővé, hogy teljes szívvel éljek. Hogy minden pillanatot maximálisan megéljek. Nem nyomok el magamban szinte semmilyen érzelmi reakciót – kivéve persze az igazán szélsőségeseket, amik a társadalmi életben korlátoznának.

Azt mondják kivételesen jó a memóriám. Talán pont ezért. Mert minden pillanatban jelen vagyok. Megélem a jelent. Ehhez pedig szorosan hozzátartoznak érzelmeink, érzelmi reakcióink a jelen helyzetre.

Ettől pedig tartalmas az Élet. 

Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!

Nagyon köszönöm!