Ki kér a Szeretetemből?

Most akciós! 

Lassan 3 hete ért véget a kapcsolatom az Igazival, és 1 hete csókoltam meg Őt utoljára. 1 hete burkoltam Őt be a szeretetemmel. Közvetlenül. Mert közvetve örökké Szeretni fogom.

Azóta izomból befelé figyelek. Paradoxon? Kicsit.

Önismeretem első egyértelmű konklúziója, hogy én imádok Adni. Imádok Szeretni.

És itt most nem a klasszikus értelemben vett hippi szeretetről beszélek – nem ölelgetek random embereket sem utcán, sem fesztiválokon, de akik “bizalmi körömben” vannak, azokat maximálisan kitüntetem a szeretetemmel. Látványosan. Nem fojtogatóan. Lágyan, de folyamatosan.

Az Igazi hiánya természetesen az egészségesen önző egomat is megviseli, hiszen hiányzik az ölelése, a puszijai, hiányzik, hogy csillogó szemmel nézzen rám.

De úgy érzem, sokkal jobban hiányzik, hogy én Szerethettem Őt. Hogy én puszilhattam meg, hogy megsimogathattam az arcát. Olyan apróságok, hogy hazafelé a munkából mindig megleptem valami igazán aprósággal, amiről tudtam, hogy szereti (pl. egy zöld alma). Vagy, hogy teljesen váratlanul írtam neki egy emailt azokról a dolgokról, amiket nagyon szeretek benne. Felkutattam, és megrendeltem neki spanyolul egy régóta nem kapható Stephen King könyvet, mert egyik délután azt mondta, hogy nagyon érdekli a sztori.

Ilyesmi. Remélem senki nem gondolja, hogy leginkább anyagi javakkal fejeztem ki a szeretetem – de persze a zöld alma pénzbe kerül.

Persze most is Szerethetem Őt. Az igazi paradoxon pedig most jön: akkor Szeretem igazán és jól, ha elengedem, és nem ugyanúgy szeretem már, ahogy korábban.

Piszok nehéz. Tudom, hogy idővel csillapodni fog ez nagy hiány, és érzékeny, tiszta szeretet marad belőle – de most még kényelmetlen, fájó üresség.

Ezért!

Most keresem a lehetőségeket, ahol őszintén adhatok a szeretetemből.

Szándékosan nem az a cím, hogy “Ki kér a Szerelmemből?”. Na, na, na! Ahhoz még bőven kell idő. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez már “soha” nem fog eljönni – de mind Tudjuk, hogy ez nem így van.

Mivel nekem tényleg Édesanyám a legjobb barátnőm, így teljesen természetes módon Rá, illetve szintén nagyon jó ember Édesapámra vetítem túlcsorduló érzéseimet. Drága szüleim azon példái a középosztálybeli magyar családoknak, akik még soha nem ültek repülőn, soha nem utaztak messzire, soha nem látták a tengert. Soha nem “éltek meg nagy kalandokat”. Boldogok, nyugodtak, van egy szuper lányuk, ugye! 😀 Általában egészségesek is, de a világ nagy csodáiból kimaradtak.

Bezzeg én! Többször jártam Dél-Amerikában. Átrepültem az Atlanti-óceánon, Európában is sok helyre eljutottam, és kivétel nélkül minden utam során eszembe jutottak szüleim, hogy “Bárcsak Ezt Ők is látnák!”.

Hát, itt az idő!

Sajnos, a közeljövőben már nem “kell” Chilébe utaznom – és gondolom, nem titok, hogy ezzel egy nagyobb összeget spórolok meg a büdzsémből. Így hát úgy döntöttem, hogy felcsípem szüleimet, és megmutatom nekik a “Világot”.

Legalábbis elkezdem apránként megmutatni Nekik.

Nem vagyunk egy mediterrán-beállítottságú család, ezért szinte azonnal északi irányba gondolkoztam, mikor úti célt néztem ki Nekik. Meg is van! Dublin, Írország! 4 nap, amiből az egyiken átbuszozunk az egész szigeten, hogy a másik csücsökből (Moher sziklák) egyből az Atlanti-óceánt csodálhassák meg.

Amikor az ötletem már tényként közöltem a szüleimnek – olyan érzelmeket kaptam viszonzásul, amiért Érdemes élni! Nem is tudom megmondani, hogy Anyukám mikor volt utoljára ennyire izgatott, a szeme csillogott, és olyan csodálatos mosoly ült az arcán, ami számomra a legszebb dolog a világon. Apukám csendben hatódott könnyekig az ötletemtől, hogy Őt bizony a lánya elviszi egy ilyen helyre, hogy lássa az óceánt. Azóta pedig mindketten Google-ban nézegetik a képeket Írországról.

Az ő Boldogságuktól gyógyul most a lelkem.

Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!

Nagyon köszönöm!