Az utolsó csók

“Nem sírok, mert vége lett – Mosolygok, mert megtörtént.”

De sírok. Most még sírok.

Itt ülök a madridi repülőtéren, tök egyedül néhány órával az után, hogy egy Utolsó búcsú csókot adtam az Igazinak. A Fiúnak, aki kinyitotta szívem, hogy minden porcikámmal megélhessem a Nagy Kalandot, a Nagy Szerelmet.

Nehezen lélegzem, fáj a szívem minden dobbanása. Habár potyognak a könnyeim miközben ezeket a sorokat írom – a lelkem könnyebb, mint az utolsó találkozás előtt.

Mindketten azért jöttünk Madridba, hogy személyesen köszönjük meg egymásnak az elmúlt egy évet, az egymásnak adott őszinte törődést és Szeretetet, hogy utoljára úgy ölelhessük meg egymást, mint Szerelmesek, nem pedig mint két régi barát.

Mivel a klasszikus értelemben vett “szakításunk” skype-on történt, egy fél világra egymástól, így teljesen érthető módon, volt bennem jónéhány lezáratlan fejezet.  Hiába látjuk egymás arcát, halljuk egymás hangját, és értjük egymás szavait – a rezgéseink távol vannak egymástól. Azok a vibrációk, amiket akkor érzünk, ha megérintjük a másikat, ha megöleljük azt akit Szeretünk. Érezni a másik érzését – ezt csak személyesen lehet.

Az Érzéseink egymás iránt nem múltak el. Korábban már írtam, hogy nálunk erősebb körülmények miatt döntöttük úgy, hogy Közös történetünk most véget ér.

Mindketten tudtuk, hittünk benne, hogy egy Utolsó személyes találkozás többet adhat nekünk, mint amennyire fájdalmas lehet. És jól gondoltuk. Persze a Hiánya és a gondolat, hogy többet nem Szerethetem már ugyanúgy – kínzó. Ez a szívemben van, és idő kell, míg szép emlékké simul.

De a lelkem megkönnyebbült. Megölelhettem, megcsókolhattam, biztosíthattam Őt, hogy támogatom minden döntésében, és egyáltalán nem neheztelek rá, amiért Ő döntött az elválás mellett. A szemébe nézhettem miközben őszintén megköszöntem mindazt, amit Tőle kaptam, amit Mellette megtanultam, és minden Szeretetét, amivel engem simogatott az elmúlt egy évben. Éreztem az érzéseit szorosan az enyéimbe fonódva. Éreztem, hogy ugyanaz a kettősség dúl benne, ami bennem, amit az egymásnak kölcsönösen adott tiszta Szeretet, és a fájdalmas Elválás okoz – és ez szétfeszíti belülről. Segíteni akartam/akarok Neki abban, hogy minél hamarabb túllegyünk a fájdalmakon, és ne maradjon más, csak a szép emlékek.

Megkönnebbülést érzek. Neki adtam a szívem egy érzékeny darabját, és most már tudom, hogy jobb helyen nem is lehetne. Én pedig őrzöm az övét, nagy becsben, örökre. Nem félek, hogy felejthető, szürke emlékké halványulok számára. Az Utolsó találkozásunk pillanatai egy olyan gyönyörű kaland utolsó képkockái, amit idős emberekként is szívesen nézünk majd mindketten vissza. Mosolyogva.

Mert mindennél biztosabban tudom, hogy eljön a pillanat, amikor átbillen bennem a most érzett Hiány, és nem marad más, csak a Hála, hogy megélhettem mindazt a Csodát, amit sokak számára, csak filmekből köszön vissza.

Már nem sírok. Már mosolygok – könnyes szemmel.

Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!

Nagyon köszönöm!