Elvárások nélkül élni ≠ Célok nélkül élni

Ma reggel olvastam egy kedves ismerősöm bejegyzését:

“Fontos az a felismerés, hogy akarat és elvárás által semmi sem születik. Hogy a legjobb szándékú akaratos befolyás is az erőszak egyik formája. A teremtéshez és a változáshoz munka kell, rugalmasság, kitartás, hit és alázat. Akaratból nem születik semmi szép, csak torz végtermék.”

Azonnal kedveltem, mert hasonlóan gondolom, és ennél szebben nem is tudnám megfogalmazni.

Viszont!

A bejegyzés alatt kiderült, hogy nem mindenki ért ezzel egyet. Van, aki egymástól függetleníthetetlennek tartja az erős akaratot a kitartástól. Hogy céljainkat csak kitartó munkával érhetjük el, amelyhez elvárásokat Kell támasztanunk. Az Elvárásokat és a Célokat pedig nem választhatjuk szét. – Gondolják mások.

Kitartónak lenni álmaink felé, szelíden belesimulni az általunk választott irányba, tenni azért, hogy vágyaink megvalósuljanak- természetesen követendő példa. Az élet állandó mozgásban van, változásokról szól. Ezért előfordul, hogy nem akadálymentes az utunk álmaink felé. Ilyenkor van választásunk:

• Legtöbbször kitartunk céljaink mellett, teszünk azért, hogy az akadály elháruljon, megoldjuk/megpróbáljuk megoldani a problémát, ami elénk állt.
• Néha azonban (mint most az én esetemben is – szakítva az Igazival) látni kell, hogy Céljaink/Álmaink elérése egy nálunk nagyobb körülmény miatt nem lehetséges – vagy csak túl nagy áldozat árán. A Bölcs, Boldog ember ilyenkor nem Feladja, hanem Elengedi az Álmait. Ez egy sokkal szelídebb folyamat, amely után nem marad bennünk Kudarc érzés. Nem érezzük azt, hogy Elbuktunk.

Elengedni pedig csak az képes, aki nem támaszt Elvárásokat. 

Elvárásokat Önmaga felé, Mások felé, a Világ működése felé. Már az is egy Elvárás, hogy azt gondoljuk: ha keményen és kitartóan dolgozunk, küzdünk álmainkért, akkor azoknak meg Kell valósulniuk. Ha nem így történik, akkor az a Mi hibánk/a Másik hibája.

Az Elvárás számomra már egy negatív töltetű kifejezés. Egy kényszer. Ezt a kényszert pedig 2 irányba vetíthetjük ki:

• Elvárás mások felé. Azt várni bárki mástól, hogy valahogy viselkedjen, valamit csináljon, valamilyen legyen. Mert ezt képzeltük el, úgy gondoljuk, hogy nekünk/mindenkinek így lesz a legjobb. Alaposan megvizsgálva problémáinkat, biztosra veszem, hogy a legtöbbnek az alapja Ez. Azt gondoltuk, hogy… de nem így lett. Azt vártuk Tőle, hogy … de nem így tett. Mindez pedig kikerülhető lenne, ha már alapból nem lennének Elvárásaink mások felé. Nincs “csalódás”, hogy máshogy történt valami, ha nem értelmezhető az, hogy “máshogy”.

• Elvárások magunk felé. A legtöbbünknek ez egy igen nagy problémája. Egy egészségtelen berögződés, amit sokszor észre sem veszünk. Elképzeljük magunkat valamilyennek, egy ideális állapotot, ami nem fedi a jelen valóságot, és ez folyamatos belső feszültséget okoz, amit lehet, hogy csak a tudatalattink érzékel. Viszont konstans jelen van, és egészségtelen. Elvárjuk magunktól, hogy minden erőnkkel küzdjünk céljainkért. Ha pedig nem érjük el, kudarc.

Jelen pillanatban elvárhatnám magamtól, hogy a lehető leghamarabb szedjem össze magam a Szakítás után. Legyek erős! Legyek magabiztos és vidám! És minden nap, mikor elpityeredem a szívfájdalmam miatt, nem csak azért sírnék, mert hiányzik egy szép emlék, hanem ezért is, mert Nem megy a továbblépés. Mi van már velem? Gyerünk!

Ezek elvárások. És senkinek nem segítenek.

Vannak céljaim. Vannak álmaim. Szeretném újra jól érezni magam, szeretnék feltöltődött, életerős lenni. Teszek érte minden nap: beiratkoztam jógára, elkezdtem ezt a Blogot, beszélgetek Édesanyámmal, a barátaimmal.

Viszont egy másodpercig sem támasztok magam elé elvárásokat – hogy x hetem van “meggyógyulni”, vagy nem írhatok üzenetet Neki, mert akkor ez meg az lesz.

Teljesen Elvárások nélkül élni szerintem nagyon nehéz, talán “lehetetlen”. Emberek vagyunk, emberi természetünk része, hogy “túltoljuk” az álmodozást néha. Én például már látom, hogy amiért Közös Jövőt képzeltem az Igazival kicsit átcsúsztam az Elvárások oldalára – ezért “koppant” a Lelkem ilyen fájón. Vizualizáltam egy jövőképet, aminek szerves része volt, hogy azt is elképzeltem, hogy a Másik hogyan viszonyul majd az én “terveimhez”. És nem így történt. Nagyon nem így.

Ha mindez egy minimális görcsösséget is mellőző iránypont lett volna “csak”, akkor most az Elengedés is gördülékenyebben menne:

Eddig erre haladtam, hopp ez nem fog menni ezért és ezért, akkor elfogadom, és haladok kicsit más irányba.

Úgy hangzik, mintha “minden mindegy” lenne? Nem így van. Teljes szívvel, minden érzelmünkkel szolgálhatjuk álmaink megvalósítását. De ne tegyünk kötelezővé sem magunk, sem mások számára semmit.

Rengeteg álmunk lehet egyszerre. Egészen kicsik, közepesek, nagyok. Élhetjük, éljük úgy az életünket, hogy ezeket elérjük! De ne legyünk idegesek, összetörtek, csalódottak, ha úgy megyünk be egy boltba, hogy lesz málnás túró rudi, de csak gesztenyés van.

Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!

Nagyon köszönöm!