Hát, ennyi volt. (2018 április – 2019 április)
Életem legszebb, legkalandosabb, felhőtlenül boldog egy éve A Nagy Szerelemben.
Arról a Szerelemről beszélek, amiből a szerencséseknek Egy jár, a legtöbbeknek annyi sem. Arról a Szerelemről, amire a nagymamák/nagypapák a hintaszékben csillogó szemmel emlékeznek vissza, miközben évtizedeken át egy másik “igazival” fogják egymás – már remegő – kezét. Mert, hogy ezek a szerelmek nagyon-nagyon ritkán tartanak egy életen át – talán (!) ezért is ennyire szép az emlékük.
Tisztázzuk! Nem vagyok 89 éves. 32 leszek idén. Nem volt kismillió komoly kapcsolatom, csak néhány. Némelyikük tovább is tartott a legutóbbinál. Papíron még (!) nem tudhatnám, hogy nekem Ő volt ez a kapcsolat. De én Tudom. Érzem. Ha tovább olvasol – kedves erre tévedt nézelődő – és nekem sikerül minden érzésemet mélyen kifejtenem, akkor Te is érezni fogod, amit én. Nem lesz kétséged.
Viszont! Aki teljes mértékben földhöz ragadt, akiben nincs egy szikrányi varázslat sem, annak ez a Személyes Napló nyomokban “nyálas” lehet. Én szóltam!
5 nap telt el a szakítás óta. Felszisszentél? Tudom… És igen, a szívem még vérzik. Viszont van valami, amitől ez a helyzet “más”, amitől különleges, és felesleges a megszokott, szakítás utáni lépcsőkön lépkednem. Legalábbis nem mindegyiken. Én saját lépcsőt építek, és igazából az lenne a célom ezzel a Naplóval, hogy új nézőpontból közelítsem meg egy szív összetörését. Mert ez az egy fix. Az érző, szerető szív rettentően fáj, ha elvesztesz (?) valakit, akit szeretsz. De van itt nekünk valami sokkal érzőbb. Talán nem is helyes a kifejezés, hogy “van nekünk”.
“Nekünk nincs Lelkünk. Mert mi magunk vagyunk a Lélek. A Léleknek van a teste.”
Még valamit tisztázzunk! Nem vagyok organikus jógi, nem alszom és függőágyban, és nem levitálva közlekedek otthon (sem). Továbbá nem áldozok kecskét (sem mást) teliholdkor, viszont a spirituális gondolkodás a szerves részem. Mindeközben a szakítást követő 2+ napban taknyom- nyálam folyt a sírástól, és a kétségbeeséstől. Hogy van-e ennek így mixelve értelme? Biztos vagyok benne, hogy sokan magukra ismernek.
Van egy masszív érzésem valahol a szívem tájékán, de nem a szívemben (mert sajnos ő most szenved). Arról fogok írni, hogy ezzel az érzéssel a Lelkemben, hogyan jutok A-ról B-re, majd C-re egy szakítást követően,
miközben Nem (!) veszítem el Őt, csak Elengedem.
Klisés? Egyszer nem lesz az!
Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!
Nagyon köszönöm!