Ez a Napló nem arról szól, ami ömlik az internetről, ha rákeresel arra, hogy “Szakítás után”.
Nem vitatom, hogy a testünknek, a szívünknek szüksége van a mindenki által jól ismert technikákra az újjászületéshez: foglald el magad, találkozz barátokkal, sírjál az első napokban, keress új hobbit, ne beszéljetek többé… állj állj állj. Én idáig jutottam a folyamatban. Amikor mindenhonnan, de tényleg Mindenhonnan azt hallottam, hogy az lesz a legjobb, ha most nem beszélünk, a belső hangom, a lelki hang, ami csalhatatlan és mindennél erősebb, eszeveszettül tiltakozni kezdett.
Félreértés ne essék: itt most nem az érzelmeimről beszélek, amik a mindenki által ismert “Hiányzik!!” mantrát ordibálják 0-24-ben. Azt mindenki ismeri, és valóban, a legtöbb esetben az segít a legtöbbet, ha felülkerekedünk rajta, és keserves kínszenvedés árán visszafogjuk magunkat, és nem írunk az exnek.
Én viszont nem “egy ex”-ről mesélek, hanem az Igaziról. Akivel már akkor ismertük egymás, mikor először találkoztunk. Akiért évente többször tettünk meg egymásért több, mint 12ezer kilométert. Akivel minden pillanat mesebeli volt. Aki bár “sokkal” fiatalabb nálam, sokkal bölcsebb és érettebb az élet igazán fontos kérdéseiben, pillanataiban és döntéseiben.
Fáj, hogy csak ennyi idő jutott nekünk.
Ha tetszett, vagy elgondolkodtatott az írásom - kérlek, oszd meg, hogy mások is olvashassák!
Nagyon köszönöm!